Ma egy könyv mellett tettem le voksomat, azon egyszerű oknál fogva, hogy lusta voltam egy teljesen új bejegyzést írni, ezért visszanyúltam egy régebben választott témámhoz, ami pontosan idevág. Ez a cikk egy csoportmunka keretében született, amikor is egy újságot állítottunk össze, és én kaptam az "irodalmi rovatot".
Íme:
Másság és társadalmi hozzáállás Mary Shelley
regényében
Mary Shelley
Frankenstein című regénye hivatalosan a rémregények műfajába sorolható. Érdemes lenne azonban műfaji szempontból
még egyszer megvizsgálni a művet. Személy szerint én a lélektani regények
csoportjába is könnyedén besorolnám, akárcsak kortársát, az Oscar Wilde
tollából megfogant, Dorian Gray arcképe című alkotást. A nagyprózai jelleg, a
szereplők részletesen kidolgozott gondolatvilága, valamint az érzelmi életük
jelentősége mindkét műre teljesen igaz. Halkan megjegyezném azt is, hogy a két
mű kontrasztot mutat: Dorian Gray, a megtestesült tökély, a testi tökéletesség,
de a lelki romlottság netovábbja, szemben Frankenstein teremtményével, a
testileg torz, mégis jólelkű lénnyel. A két szereplő közös tulajdonsága
véleményem szerint az, hogy mindkettejüket a társadalom tette igazi szörnyeteggé.
Talán döbbenetes
párhuzamot vonni Frankenstein lénye és a fogyatékos emberek közt, mégis érdemes
belegondolni, hogy a társadalom reakciója sok hasonlóságot mutat. A fogyatékos
gyermekeket –testi vagy értelmi fogyatékosságuktól függetlenül- úgynevezett
„alácserélt” gyermekeknek nevezték, ami azt jelenti, hogy fogyatékosságukat
átkokkal és boszorkányok tetteivel magyarázták. Ebből jól látszik, hogy régen
szörnyszülöttként kezelték őket, mint ahogy Frankenstein teremtményét is.
A különböző
feldolgozásokban elveszett a mű filozófiai mondanivalója, a magányt és a
kirekesztettséget elemző lélektana, pedig a lény – itt megjegyezném, nem kapott
nevet, s legtöbbször a „teremtmény”, „gonosz lélek/ördög”, „démon”, és
„nyomorult” kifejezésekkel illették, hiszen csak az kaphatott nevet, aki
szülőkkel rendelkezett, vagyis ezáltal utaltak arra, hogy ő egy senki, egy
állat – fejlődő teremtmény, aki próbálja megérteni a körülötte lévő világot, s
filozófiai kérdéseket tesz föl a világról és önmagáról, azt kutatja, miért más,
mint a többi ember.
A lény Victor
Frankenstein laboratóriumában látta meg a napvilágot, s az első percektől
kezdődött meg hosszú hányattatása, hisz az első elutasítást saját alkotójától
kapta meg:
„…elszállt az álom
szépsége, s nem maradt utána más a szívemben, csak lélegzetelállító undor és
iszony…”
Az undor volt az első, amit a lény meglátott, s néhány
percen belül teremtője magára hagyta, mert képtelen volt még csak a látványát
is elviselni. Ez a hatás terelte a teremtményt a valódi szörnyeteggé válás
útjára.
Victor nem tért
vissza hozzá, meg sem próbált segíteni rajta, s lénye csupán gyötrő
gondolatként maradt meg az emlékezetében.
A „szörny” az
erdőben bujdosott, majd rászánta magát egy újabb kapcsolatteremtési kísérletre,
azonban szinte Victoréval teljesen megegyező reakció fogadta:
„…megfordult,
észrevett, felsikoltott, elhagyta a kunyhót, s futásnak eredt a mezőn…”
Ekkor még nem értette a helyzetet, hogy miért menekülnek,
iszonyodnak tőle. A következő állomás egy kicsiny falu volt, ahol a lakók révén
megtapasztalhatta az igazi kitaszítottság érzését. Fontos megemlíteni, hogy a
falu lakosai még csak esélyt sem adtak számára, pedig roppant erejével akár a
hasznukra is lehetett volna, de ők a külseje alapján gonoszságot és rossz
szándékot véltek felfedezni benne, holott békével közeledett feléjük, így
nemcsak menekültek előle, de még kövekkel rá is támadtak, s
visszakényszerítették az állatias létbe.
Egy ólban lelt
menedékre, ahonnan belátást nyert egy család életébe. Hosszú, nehézkes munka
árán eltanulta beszédüket, mert azt tervezte, ezáltal majd képes lesz
megértetni velük, hogy ő csak társakat, családot szeretne, s nem jelent
veszélyt rájuk. Éjszakánként tűzifát gyűjtött, hogy megkönnyítse a lakók
életét, akik „jó szellemnek” nevezték, s annak ellenére, hogy egyszer sem
látták őt, úgy élt, mintha a család egyik tagja lett volna, s még érzelmeikben
is osztozott velük:
„ha ők szomorúak
voltak, én is elcsüggedtem, ha felvidultak, osztoztam a vígságukban ”
Éltette a remény, hogy talán befogadják őt, ugyanakkor
kezdett ráébredni, miért nem fogadja el őt a társadalom:
„Hát szörny lennék, a
föld szégyenfoltja, akitől mindenki fut, és akit mindenki megtagad? El sem
tudtam mondani, milyen kínokat okozott e gondolat.”
Végül egy nap rászánta magát a nagy találkozóra, ami
katasztrófába torkollott, s szeretett „családtagjai” űzték el. Ez jelentette
hát a fordulópontot szerencsétlen életében. Egészen eddig a pontig iszonyodott
az erőszaktól, a gyilkolástól, de ez az esemény mindent megváltoztatott. Így
emlékezik vissza az akkor átélt érzéseire:
„Dühöt éreztem és
bosszúvágyat. Élvezettel pusztítottam volna el a tanyát és lakóit, s
telezabáltam volna magam jajgatásukkal és nyomorúságukkal.”
Elhagyta a tanyát, a ezzel maga mögött hagyta az emberek
iránti tiszteletét és csodálatát. Elkeseredettségében meggyilkolta Victor
gyermek kisöccsét, majd a gyilkosságot a nevelőnőre, a család barátjára
terelte, ezáltal újabb fájdalmat okozott alkotójának, hiszen az asszonyt
kivégezték.
Felkereste
Frankensteint, és megpróbálta arra kényszeríteni, hogy létrehozzon számára egy
társat. A doktor azonban arra jutott, ha megteszi, a lelkén fog száradni a két
lény rémtette, s akár még el is szaporodhatnak, ezért nem teljesítette a
teremtmény kívánságát, amiért cserébe a lény újra gyilkolt, méghozzá Victor
legjobb barátját, s ígéretet tett, hogy végez mindenkivel, akit a doktor
szeret, vagyis elveszi tőle a legfontosabb értéket, amit ő sosem kapott meg.
„Veled leszek a
nászéjszakádon.”
Így hangzott a fenyegetés, amit be is váltott, s utolsó
áldozata Frankenstein újdonsült felesége lett.
Az orvos és teremtménye végső összecsapására nem került sor,
hisz a férfit a lény utáni hajsza, és a megerőltető út a sarkvidéken a
végelgyengülés mocsarába hajtotta, s elpusztította.
Halott teremtője
élettelen teste fölött a lény megvallotta bűneit, és bűnbocsánatért esedezett,
de már nem volt, aki meghallgatta volna. Végleg egyedül maradt a társadalom
által megvetve, iszonyatos bűneivel a tudatában. Saját maga ismerte el, hogy a
gyilkosságok után már önmagától is undorodott, mégsem tudott felülkerekedni:
„…rabszolgája, s nem
ura voltam ösztöneimnek…Levetkőztem minden érzést, elnyomtam minden fájdalmat,
hogy végletes kétségbeesésemben tobzódhassak”
Az itt bemutatott kissé
egyedi példából, a teremtmény érzelmeiből le lehet vonni a következtetéseket,
hogy vajon mit érezhettek azok a fogyatékos emberek, akiket emberi
állatkertekben, cirkuszokban mutogattak, mint szörnyszülötteket.