"Put a té!"

Ezúttal a magyar népmesék egyik gyöngyszemét hoztam, egy újabb tanulságos történetet. Címe: A három selyp leány.

Ez a rövid mese kiválóan mutatja be a kirekesztést. A történet szerint egy özvegyasszonynak három lánya van, egytől-egyig selypít, ő pedig szeretné megházasítani őket. Ezért amint az első idegen a faluba téved, meghívja magukhoz egy kávéra. A terve igen elmés és jól megfontolt: parancsba adja lányainak, hogy egy szót se szóljanak, majd ő beszél helyettük. (Vajon a boldogító igent is ő mondta volna ki helyettük?)

Minden jól megy, azok ott hárman hallgatnak, s ez egyáltalán nem zavarja a leendő férjet, azonban akad egy igen nagy probléma: kifut a tej, a lányok pedig óbégatni kezdenek.

„– Put a té, put a té!                                                  
A közbülső meg mindjárt rámondja:
– Ne fólj te, nem fabad befélni!                              
De a legkisebb sem hagyja magát:
– De drága a té, péndér addák!”                                   

Annak rendje és módja szerint a férjjelölt „csak nézett széjjel, s úgy elment, hogy még a kávét sem várta meg”.

A beszédszervek anatómiai sérülésének vagy fejletlenségének következtében, vagy a működés zavara miatt kialakult ejtési hibák manapság is negatív diszkrimináció ürügyeivé válhatnak. Sőt még a jó szándékú beszélgetőpartner figyelme is a beszédzavarra irányulhat. Az iskolában sem jobb a helyzet, hiszen a gyerekek gyakran kiközösítik, vagy csúfolják beszédhibás társukat, aminek következtében előfordulhat, hogy inkább nem hajlandó megszólalni, félénkké, visszahúzódóvá válik, s szorongás is kialakulhat.

Ha a lányok beszédhibáját nem szervi elváltozás okozta, akkor a logopédiai ellátás hatékony gyógymód lehetett volna…már ha akkor létezett volna logopédia.