Másság és társadalmi hozzáállás Mary Shelley regényében

Ma egy könyv mellett tettem le voksomat, azon egyszerű oknál fogva, hogy lusta voltam egy teljesen új bejegyzést írni, ezért visszanyúltam egy régebben választott témámhoz, ami pontosan idevág. Ez a cikk egy csoportmunka keretében született, amikor is egy újságot állítottunk össze, és én kaptam az "irodalmi rovatot".
Íme:

Másság és társadalmi hozzáállás Mary Shelley regényében

      Mary Shelley Frankenstein című regénye hivatalosan a rémregények műfajába sorolható.      Érdemes lenne azonban műfaji szempontból még egyszer megvizsgálni a művet. Személy szerint én a lélektani regények csoportjába is könnyedén besorolnám, akárcsak kortársát, az Oscar Wilde tollából megfogant, Dorian Gray arcképe című alkotást. A nagyprózai jelleg, a szereplők részletesen kidolgozott gondolatvilága, valamint az érzelmi életük jelentősége mindkét műre teljesen igaz. Halkan megjegyezném azt is, hogy a két mű kontrasztot mutat: Dorian Gray, a megtestesült tökély, a testi tökéletesség, de a lelki romlottság netovábbja, szemben Frankenstein teremtményével, a testileg torz, mégis jólelkű lénnyel. A két szereplő közös tulajdonsága véleményem szerint az, hogy mindkettejüket a társadalom tette igazi szörnyeteggé.

      Talán döbbenetes párhuzamot vonni Frankenstein lénye és a fogyatékos emberek közt, mégis érdemes belegondolni, hogy a társadalom reakciója sok hasonlóságot mutat. A fogyatékos gyermekeket –testi vagy értelmi fogyatékosságuktól függetlenül- úgynevezett „alácserélt” gyermekeknek nevezték, ami azt jelenti, hogy fogyatékosságukat átkokkal és boszorkányok tetteivel magyarázták. Ebből jól látszik, hogy régen szörnyszülöttként kezelték őket, mint ahogy Frankenstein teremtményét is.

     A különböző feldolgozásokban elveszett a mű filozófiai mondanivalója, a magányt és a kirekesztettséget elemző lélektana, pedig a lény – itt megjegyezném, nem kapott nevet, s legtöbbször a „teremtmény”, „gonosz lélek/ördög”, „démon”, és „nyomorult” kifejezésekkel illették, hiszen csak az kaphatott nevet, aki szülőkkel rendelkezett, vagyis ezáltal utaltak arra, hogy ő egy senki, egy állat – fejlődő teremtmény, aki próbálja megérteni a körülötte lévő világot, s filozófiai kérdéseket tesz föl a világról és önmagáról, azt kutatja, miért más, mint a többi ember.

      A lény Victor Frankenstein laboratóriumában látta meg a napvilágot, s az első percektől kezdődött meg hosszú hányattatása, hisz az első elutasítást saját alkotójától kapta meg:

„…elszállt az álom szépsége, s nem maradt utána más a szívemben, csak lélegzetelállító undor és iszony…”

Az undor volt az első, amit a lény meglátott, s néhány percen belül teremtője magára hagyta, mert képtelen volt még csak a látványát is elviselni. Ez a hatás terelte a teremtményt a valódi szörnyeteggé válás útjára.

       Victor nem tért vissza hozzá, meg sem próbált segíteni rajta, s lénye csupán gyötrő gondolatként maradt meg az emlékezetében.

       A „szörny” az erdőben bujdosott, majd rászánta magát egy újabb kapcsolatteremtési kísérletre, azonban szinte Victoréval teljesen megegyező reakció fogadta:

„…megfordult, észrevett, felsikoltott, elhagyta a kunyhót, s futásnak eredt a mezőn…”

Ekkor még nem értette a helyzetet, hogy miért menekülnek, iszonyodnak tőle. A következő állomás egy kicsiny falu volt, ahol a lakók révén megtapasztalhatta az igazi kitaszítottság érzését. Fontos megemlíteni, hogy a falu lakosai még csak esélyt sem adtak számára, pedig roppant erejével akár a hasznukra is lehetett volna, de ők a külseje alapján gonoszságot és rossz szándékot véltek felfedezni benne, holott békével közeledett feléjük, így nemcsak menekültek előle, de még kövekkel rá is támadtak, s visszakényszerítették az állatias létbe.

      Egy ólban lelt menedékre, ahonnan belátást nyert egy család életébe. Hosszú, nehézkes munka árán eltanulta beszédüket, mert azt tervezte, ezáltal majd képes lesz megértetni velük, hogy ő csak társakat, családot szeretne, s nem jelent veszélyt rájuk. Éjszakánként tűzifát gyűjtött, hogy megkönnyítse a lakók életét, akik „jó szellemnek” nevezték, s annak ellenére, hogy egyszer sem látták őt, úgy élt, mintha a család egyik tagja lett volna, s még érzelmeikben is osztozott velük:

„ha ők szomorúak voltak, én is elcsüggedtem, ha felvidultak, osztoztam a vígságukban ”

Éltette a remény, hogy talán befogadják őt, ugyanakkor kezdett ráébredni, miért nem fogadja el őt a társadalom:

„Hát szörny lennék, a föld szégyenfoltja, akitől mindenki fut, és akit mindenki megtagad? El sem tudtam mondani, milyen kínokat okozott e gondolat.”

Végül egy nap rászánta magát a nagy találkozóra, ami katasztrófába torkollott, s szeretett „családtagjai” űzték el. Ez jelentette hát a fordulópontot szerencsétlen életében. Egészen eddig a pontig iszonyodott az erőszaktól, a gyilkolástól, de ez az esemény mindent megváltoztatott. Így emlékezik vissza az akkor átélt érzéseire:

„Dühöt éreztem és bosszúvágyat. Élvezettel pusztítottam volna el a tanyát és lakóit, s telezabáltam volna magam jajgatásukkal és nyomorúságukkal.”

Elhagyta a tanyát, a ezzel maga mögött hagyta az emberek iránti tiszteletét és csodálatát. Elkeseredettségében meggyilkolta Victor gyermek kisöccsét, majd a gyilkosságot a nevelőnőre, a család barátjára terelte, ezáltal újabb fájdalmat okozott alkotójának, hiszen az asszonyt kivégezték.

      Felkereste Frankensteint, és megpróbálta arra kényszeríteni, hogy létrehozzon számára egy társat. A doktor azonban arra jutott, ha megteszi, a lelkén fog száradni a két lény rémtette, s akár még el is szaporodhatnak, ezért nem teljesítette a teremtmény kívánságát, amiért cserébe a lény újra gyilkolt, méghozzá Victor legjobb barátját, s ígéretet tett, hogy végez mindenkivel, akit a doktor szeret, vagyis elveszi tőle a legfontosabb értéket, amit ő sosem kapott meg.

„Veled leszek a nászéjszakádon.”

Így hangzott a fenyegetés, amit be is váltott, s utolsó áldozata Frankenstein újdonsült felesége lett.

Az orvos és teremtménye végső összecsapására nem került sor, hisz a férfit a lény utáni hajsza, és a megerőltető út a sarkvidéken a végelgyengülés mocsarába hajtotta, s elpusztította.

    Halott teremtője élettelen teste fölött a lény megvallotta bűneit, és bűnbocsánatért esedezett, de már nem volt, aki meghallgatta volna. Végleg egyedül maradt a társadalom által megvetve, iszonyatos bűneivel a tudatában. Saját maga ismerte el, hogy a gyilkosságok után már önmagától is undorodott, mégsem tudott felülkerekedni:

„…rabszolgája, s nem ura voltam ösztöneimnek…Levetkőztem minden érzést, elnyomtam minden fájdalmat, hogy végletes kétségbeesésemben tobzódhassak”

       Az itt bemutatott kissé egyedi példából, a teremtmény érzelmeiből le lehet vonni a következtetéseket, hogy vajon mit érezhettek azok a fogyatékos emberek, akiket emberi állatkertekben, cirkuszokban mutogattak, mint szörnyszülötteket.